Mikor középiskolás lettem, az egyik beavatási feladatom az volt, hogy egy képről kellett egy történetet elmesélni. Mikor végeztem a rövid történettel megkérdezték, nem szeretnék-e az iskolaújságnak írni. Nem volt hozzá kedvem, de azóta is írogattam ezt-azt és általában tetszett azoknak, akik olvasták.
Ezek a történetek nem feltétlenül fedik a valóságot, bár lehet több kevesebb valóság alapjuk, amik megihlették a történet további részeit (például helyszín, élethelyzet), ám maga a történek, illetve a történet cselekménye az minden esetben fikció.
Neveket kitalálni nem szeretnék, harmadik személyben írni pedig elég nehéz, így úgy döntöttem, a történeteket egyes szám első személyben mesélem el, így akár az olvasó is úgy élheti át, mintha vele történt volna meg az eset.